Kritikák


Liszt daraboktól, lehengerlő zongorajátéktól és hatalmas tapsvihartól zengett a Zeneakadémia Balázs János koncertjén. A különleges és érdekes koncepció mellett a zongorista által közvetített zeneiség teremtette meg az idilli hangulatot az MVM koncertsorozatában megrendezett eseményen. Régen tapasztalhattunk ekkora lelkesedést és alázatot mind a közönségtől, mint a fellépő előadóművésztől a Nagyteremben. Ha a vendégek a harmadik ráadás után felállva tapsolnak, az már nem lehet véletlen.
Balázs János munkássága igen szerteágazó a zenei palettán. Sokaknak jazz ihletésű improvizációi, a Virtuózok című tehetségkutató, esetleg a Cziffra Fesztivál jut eszébe neve hallatán. A sokoldalúság ellenére azonban nem szabad megfeledkezünk arról, hogy elsősorban egy kiváló szólistával állunk szemben. Technikai és érzelmi szempontból is páratlan játéka, valamint pozitív kisugárzása a magyarázat arra, miért nem láttunk üres széket vagy unatkozó tekintetet a koncerten. A zenész mellett a felvonultatott repertoár sem nevezhető szokványosnak. Liszt Ferenc átiratait, valamint egy saját művét hallhattuk ugyanabban kontextusban, mint ahogyan azt a zeneszerző 1842-ben előadta Szentpéterváron. Úgy látszik, a bevált dolgokon tényleg nem érdemes változtatni…
A koncert Rossini Tell Vilmos nyitányával indult, amelynél figyelemfelkeltőbb és hatásosabb kezdést keresve sem találhattunk volna. A darab Liszt Ferenc átiratában valósult meg a színpadon. Az eredeti műhöz viszonyítva egy sokkal változatosabb és sokszínűbb darabot hallhattunk, Balázs János előadásmódja pedig tovább fokozta a váratlan fordulatokat. Az újragondolt mű három részre bontható fel. Leheletfinom, gyengéd játék uralta az indítást. A kellemes, egyszerűen követhető motívum nem vág egyből a közepébe a dolgoknak, tudatosan készíti elő a folytatást. Az zenész által közvetített nyugodt, harmonikus érzelemvilág pedig egy új oldalát mutatta meg az átiratnak, amire eddig nem hallhattunk példát.
Ezt követi a vihart megidéző rész, amely már egy sokkal látványosabb, zongoristát nem kímélő szakasz. Az intonációk ennek ellenére mégsem voltak hevesek vagy túlzóak. A fokozás a hangerő mellett a közvetített képekben nyilvánult meg igazán, sejtetve, hogy még várnunk kell az igazi katarzisra. Ezt a Finálé mindenki által jól ismert fő motívuma hozta el. A várakoztatás mellett a Liszt Ferencre jellemző hangzatok és stílusbeli keveredések uralják a bejezést. Annak ellenére, hogy az eredeti műre itt reflektált a legintenzívebben a szerző, mégis megjelennek a modern zongoradarabokat uraló, hatásvadász elemek és az ebbe ügyesen beleszőtt magyar dallamkombinációk. Balázs János egyénisége pedig tökéletesen kiegészítette ezt az elképzelést.
A második mű szintén egy operából merített ihletet. A Donizetti Lammermoori Lucia-parafrázis a modernség jegyében született újjá Liszt Ferenc átiratában. A darab elsőre talán kevésbé ígéretes, hiszen ugyanazt a gondolatmenetet viszi végig, nincsenek benne váratlan fordulatok. A koncerten Balázs János interpretációjában azonban éppen ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk. Az egyik különlegességet az intonációknak köszönhetően az adta, hogy jobb és a bal kéz szólama szinte teljesen elvált egymástól. Akár csukott szemmel is megmondhattuk volna, melyik kéz játssza a dallamot. Ez a fajta kettősség megteremtette azt a struktúrát, ami miatt a darab máris érdekesebb, egyedibb. Az egyenes, mértékletes játék által megteremtett harmónia cseppet sem tette egysíkúvá az előadást, inkább még jobban kihangsúlyozta a zongorista szellemi tudását. Folytatásként a bécsi klasszikus és Liszt stíluskeveredését hallhattuk Mozart Don Juan-parafrázisában.
Ezt követte a két Schubert-darab átirata, ami talán az est fénypontja címet is kiérdemelhetné. A Szerenád zongorára újragondolt változata teljes egészében az eredeti műre támaszkodik. Nincsenek benne erőteljesen átértelmezett motívumok, szabályosan követhetjük a dallamot, amely végigvonul az egész darabon. Nyugodt, kiegyensúlyozott előadásmódot hallhattunk, amelynél az egyszerűség a lehető legpozitívabb jelzőként használható. Balázs János játékában az a legszimpatikusabb, hogy tudja, mikor kell megőrülni, és mikor mértékletesnek lenni. Az Erlkönig átiratánál az előbbi volt érvényben. A halál közelsége, a feszültség és a félelem uralja a darabot az első perctől kezdve. A sorozatosan visszatérő lüktetés nem engedett egyetlen nyugvópontot sem. Ha mégis találtunk volna egy kisebb kapaszkodót, hogy enyhítsük a halál közeledtét, az éles, határozott befejezés az elmúlás ellen folytatott sikertelen küzdelem kicsengését hagyta bennünk. Tökéletesen visszatükrözte azt, amit a Schuber-darab, illetve a Goethe-vers el akart mondani.
Beethoven Adelaide című műve szintén egy versből merített ihletet, ezt fűzte tovább Liszt a zongoradarabjában. A koncert vége felé közeledve éppen ez klasszikus és egyben modern dallamvilág volt az, amit hallani akartunk. Teret adott az érzelmeknek, a hevesség helyett azonban ismét zenei intelligencia és pontosság volt meghatározó. Végül Liszt Ferenc Nagy kromatikus galopp című darabja zárta az estet, amely stílusával keretbe foglalta a koncertet. A Tell Vilmos nyitányra reflektálva ugyanazzal az érzéssel zárult a sorozat, mint ahogyan indult, mégis egy sokkal lendületesebb formában. Ez a dinamikus és drámai befejezés kellőképpen felpezsdítette a hallgatóságot. Nemcsak lezárt, hanem előre is mutatott – mint kiderült a következő három darabra, amelyekkel Balázs János megörvendeztette a hálás közönséget.
Liszt-átiratok éjszakája – Balázs János zongorakoncertje a Zeneakadémián

„…Olyan koncertet adott, amellyel végérvényesen felzárkózott a legnagyobbak közé! Bámulatos képességekkel bír, bekebelezi, űzi, hajtja, ízekre szedi a klaviatúrát, megeszi a zongorát reggelire, felül a hangokra, mint egy szuperszonikus repülőre. És nem kalapácsos gyilkos, mert minden, amit játszik, muzikális, sokszínű, él és szerethető. Tud költői is lenni. Hihetetlen, amit Balázs János művelt, meghazudtolta a fizika törvényeit, a zongorabillentyűk maguk sem hitték el, hogy ilyen gyorsan tudnak mozogni, ha muszáj nekik. Nincs pancsolás, nincs észrevehető melléütött hang, minden le van játszva, és az érthetőség és élvezhetőség határain belül marad. …”
Devich Márton- Heti Válasz

A közönség szakmai részében persze akadt, aki a brávós vastaps vége felé azt mondta, “s a java csak most jön még”. S valóban fantasztikus volt az, ahogy hivatalos zárásul Balakirev Iszlamej című keleti fantáziáját Balázs János előadta, a legbravúrosabb futamokat is ragyogó és hibátlan virtuozitással megszólaltatva, rám a legnagyobb hatást mégis azzal tette, hogy nemcsak fergeteges, de azért nem túlzó tempóval játszott, hanem gyakran jól kontrasztló dinamikával is, s a középrészben csodálatos költőiséggel is, úgyhogy a koncert utáni gratulációmban azt emeltem ki, hogy nagyon örülök, hogy megőrizte pécsi versenygyőzelme óta is a virtuóz és a költői játékmód kettősségét, melyért – ahogy az Örökös Tagság átvételekor is felidézték – Vásáry Tamás is Cziffra yörgyhöz hasonlítva is, felsőfokon elismerőleg nyilatkozott Balázs Jánosról, aki a közönség tapsait egy lírai Chopin noktürnnel és Vukán György Ragtimejával köszönte meg.
Kovács Attila- baralib.hu

Magas művészi színvonalú, brilliáns technikájú zongorázása egy olyannyira őszinte és spontán valami volt, hogy nem egyszer könnyeket csalt a közönség és egy két zsűritag szemébe is. Muzsikálása egy rendkívüli tehetség mindenkit magával ragadó megnyilatkozása, megnyílvánulása.
Bánky József zongoraművész

…Egészen fenomenális szerintem úgy zongorázik, még annál is jobban mint Cziffra György, egy olyan fenomén ami egyedi egész egyedülálló a világon, emellett van benne lírikusság, és tényleg valami olyan különleges talán nem is tehetség, inkább zsenialítása ami predesztinálja, hogy egészen különleges karriert fusson be, és biztos is vagyok benne, hogy meg is lesz… az ember valósággal megijed tőle, hogy ilyen adottságai vannak. Hihetetlen egészen elképesztő. Ez olyan, mintha egy futóbajnok 300 km/h sebességgel fut… egyszerűen Cziffra Gyuri volt olyan, hogy én mellette álltam a zongoránál amikor játszott, de nem tudtam kivenni hogy mit játszik olyan gyorsassággal zongorázott. János is ezt csinálja és ezt egy olyan-olyan könnyedséggel teszi, nem egy sportot csinál belőle, hanem élvezi, és közönség is magán kívül van amikor hallgatja….

Neki megvan a maga egyénisége, és többet is tud adni, mint Cziffra György az én számomra teljesen korlátlan az Ő tehetsége….!
Vásáry Tamás Liszt és Kossuth dijas zongoraművész-karmester (2007)

Nem kisebb dologra vállalkozik a huszonkét éves Balázs János, mint arra, hogy meghódítja a Chopin életművet, s ezáltal, mondhatjuk, a zongorairodalom egyik kimagasló hegycsúcsát. Cziffra György szellemi örököse – a 2004-es Nemzetközi Cziffra Zongoraverseny és a Pécsi Nemzetközi Liszt verseny első helyezettje – jelenleg a Liszt Akadémián tanul, s kevesen vannak a legifjabbak mezőnyében, akik ilyen tehetséggel tudnák megszólaltatni Chopin műveit. Érzékenységével, lenyűgöző hangszeres tudásával, s főként a romantika kora iránti rendkívüli elkötelezettségével Balázs Jánost minden arra predesztinálja, hogy a jövő nagy Chopin – játékosát tiszteljük benne.
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (2009)

…már most napjaink egyik legkiválóbb magyar zongoraművészévé nőtte ki magát, nemcsak generációja tagjai közül. Játékát hallgatva először magával ragadott eleganciájának – Buñuelt idézve – „diszkrét bája”, majd, hogy korát meghazudtolóan tud a prousti „eltűnt idő nyomába” eredni Beethoven és Chopin műveivel, a koncert második felében pedig Liszt-művekben bizonyította bravúros, könnyed virtuozitását, összességében pedig egy „Vásáry Tamásba oltott Cziffra György” volt Balázs János, aki ki- és felemelte egy magasabb régióba a közönséget a hétköznapi idő nyomasztó egyhangúságából.
Kovács Attila írása a pécsi Eozin Magazinban, 2013.

A verseny során számos, maradandó élményt nyújtó produkciót hallhatott a zsűri. A négy fordulón át egyértelműen kirajzolódott, hogy csupán egyetlen versenyző maradt, nevezetesen a 88-as születésű Balázs János, aki tehetségével leginkább megfelelt a versenyen megkövetelt szigorú szakmai elvárásoknak, és így a legjobb versenyzőként méltán nyerhette meg az első díját.

A válogatóban a fiatalember stílusérzékenységéről tett tanúbizonyságot Bach illetve Mozart játékával. A zongorista képességeit igen próbára tevő , Liszt legnehezebb Transzcendens etűdjének, és Paganini etűdjének, a Lidércfény, és a La campanella bámulatosan könnyed és virtuóz a zsűri a verseny nagy produkciójaként értékelte.

János játéka belső muzikalitásáról tanúskodott a Schumann dalátirat, a Widmung előadásakor.

Az elődöntő műsorán gyorstanulásban szintén ő bizonyult a legjobbnak, a verseny előtt egy hónappal kiküldött – ám addig a versenyzők számára ismeretlen – kötelező Liszt mű előadásában, míg a Villa d’Este szökőkútjai érzékeny kivitelezéséről árulkodott, addig a 10. magyar rapszódia magyaros virtusa, valamint az – ismételten a verseny nagy számai közé sorolt spanyol rapszódia hihetetlenül briliáns előadása Cziffra György híres Liszt játékát idézte fel bennünk.

A verseny döntőjében Liszt Á-dúr zongoraversenye előadása után egyértelművé vált, hogy mind az egyes produkciókat összehasonlítva, mind azokat összességében vizsgálva, a zsűri a verseny 1. díját – Teljes egyetértésben – Balázs Jánosnak ítélte oda. Az eredmény különleges érdekessége, hogy – csupán 16 évesen – éppen ő volt a verseny legfiatalabb versenyzője.

Balázs János volt az, aki zenei mondanivalójával, játékának mélységével, virtuozitásával, muzikalitásával, leginkább közeli tette meg azt a liszti szellemiséget, amelyet a nagy szerző egész életművével örökségeként ránk hagyott.
Király Csaba Liszt díjas zongoraművész (2006)